Egy Szakkollégista az Imatáborban!

2020. július 26. és augusztus 1. között került az idei évben 5. alkalommal megszervezésre a Szombathelyi Egyházmegye imatábora. A tábor amiről eddig csak mende-mondákat hallottam és a következő mondatokat: „ez egy más világ”, „programokkal teli”, „egyszer el kell jönnöd kipróbálni”. Ezeket hallva az ember fejében persze egyből megszületik a gondolat, hogy ó igen, ha lesz alkalmam, elmegyek.

Idén februárban bemutattak az egyik szervező-szülőpárosnak, akiket meglátva tudtam, hogy ez tényleg valami más lesz, ami jó, és nagyon szeretném. Aztán a megbeszéléseken való káosz tette igazán nyilvánvalóvá: a szervezők, csoportvezetők között otthonosan fogom érezni magam.

Elérkezett a tábor első napja. Izgatottan, ám egy kicsit félve álltam a kapuban a gyerekeket várva. Vajon ki kerül az én csoportomba? Biztos, hogy meg tudom csinálni? Ez rengeteg gyerek! De olyan kedvesek! Megcsinálom! – ezek a mondatok keringtek a fejemben.

A lepakolást követően megismertük a csapatunkat, kezdődhetett az ismerkedés, a bizalom elnyerése.A fix napirend a következőképpen zajlott: 7-kor ébresztő, reggeli torna és ima, majd reggeli. Ezt követően a kiscsoportunkban feldolgoztuk az aznapi evangéliumot – volt szó Mária látogatásáról Erzsébetnél, a két latorról a kereszten, a lábmosásról, Tamás hitetlenségéről és a szeretetről is. Kiscsoport után szentmise, ebéd, este 7-kor vacsora, esti ima és fél10-től takarodó. Közben persze volt idő a szórakozásra is:orrháborúztunk, kézműveskedtünk, akadályversenyen is részt vettünk. Egyik nap Dr. Székely János megyés püspök atya is vendégünk volt, aki szentmisét is tartott nekünk.

Csütörtöki napon átzarándokoltunk a szomszédos Sótonyba, este pedig szentségimádáson vettünk részt. Beszólhattunk a papoknak, kispapoknak és a szociális testvéreknek a kérdéseinkkel, miközben vakszínházban és imaösvényen is részt vehettünk. Az én személyes kedvencem az azonban a KI MIT TUD? volt. Ahány csapat, annyi féle zenei műfajt láthattunk, meglepetésként pedig a szülők is készültek nekünk egy dalátirattal.

Még a szövegem elején írt mondatok közül kimaradt a: „nagyon fárasztó”, „zokni vagyok mindig utolsó napra”. Ám nem azért hagytam ki őket, mert nem igazak. Ezeket senki nem mondta! Ugyanakkor megértem, hogy miért. A „van még kávé?” kérdés új értelmet nyert és kiderült, hogy nem, nem csak az íze miatt szeretem. Ha végre le tudtam ülni nyugalomban, gyakorlatilag csipkedtem magam, nehogy elaludjak. Egy hét elteltével azonban már én sem erre emlékszem.

Azt sem mondhatom, hogy nem volt nehéz, hiszen az volt, szörnyen nehéz. Ám új erőre kaptam, ha láttam, boldogok a gyerekek. Megnyugtató volt, hiszen tudtam, valamit mégis jól csinálunk. Megéri!

Biztospont(ok) volt(ak) számomra a szakkolistársaim, így már az elején is tudtam, nem vagyok egyedül. Pár nap elteltével azonban már teljesen mindegy volt, ki ült bent az étkezőben a segítők közül.Nagyon jó kis csapat kovácsolódott össze véleményem szerint. Nem csak a gyerekek, hanem közöttünk is, születtek új barátságok.

Az ikervári általános iskola területén zajlott a tábor. Tantermekben aludtunk, betonos pályán fociztunk és kosaraztunk. „Ez egy más világ” – és tényleg. Ám ez a mondat nem csak ehhez az értelmezéshez passzol. Csodálatos volt látni, ahogyan a kis lurkók figyelnek egymásra, egyenlőként kezelnek mindenkit, teljesen bezsongnak Zsófika (10 hónapos, a legkisebb „táborozó”) mosolyától. A tábor ideje alatt nem hallottam a gyerekektől veszekedést, vitatkozást, béke volt és szeretet. Tényleg, még ablakot se törtünk!!! Ez valóban egy más világ.

Szombat, a táborzárás napja. Az utolsó programunk a szentmise volt. Nagyon megható pillanatokat élhettünk át: a közös éneklés, ahol az egész templom zengett, látni, hogy idén utoljára ülnek le a megszokott helyükre. Minden más volt, nem volt nyüzsgés, sugdolózás, megéltük közösen az utolsó pillanatokat.

Nem tagadom, elmorzsoltam egy-két könnycseppet a felajánlásig, így bizonyára jól láthatóan kisírt szemekkel mentem áldozni. Ahogy közeledtem Krisztián atya felé, az egyik kis ministráns lány, Zsófi, már messziről mosolygott rám, majd amikor már elért, megsimogatta a hátamat – remélem, mondanom sem kell, itt a könnylavina újra bevetésre indult. Majd ahogy fordultam, hogy megyek a helyemre, megölelt. Ez az ölelés jelentette számomra az egész imatábort. Őszinte, gyermeki szeretet.

Szeretném megköszönni a szervezőknek, hogy részese lehettem ennek a csodának! Jövőre folytatás!:)

Péter Petra, szakkollégista